7 évvel később
2024. február 16., péntek @ 14:16 | 0 hozzászólás
Véletlenül találtam ide vissza 7 év elteltével és mosolyogva olvasgatom, miket osztogattam tinédzserként az oldalon.
Kellemesen meglepődtem igazándiból, mert azt hittem régen kitöröltem mindent, amikor félbehagytam a blogolást, az itteni bejegyzéseimmel együtt.
Sok idő eltelt azóta. Megházasodtam, van két csodálatos gyermekem és hát nem minden épp úgy alakult, ahogyan azt akkoriban megjósoltam.
Anyukaként az írás és az egyéb művészi elfoglaltságok nagyon hiányoznak. Olykor úgy érzem a fejem menten felrobban a sok ötlettől és fantáziálástól, amiket régen vagy papírra vetettem, vagy pedig lerajzoltam. A jelenlegi pozíciómban azonban erre már nem igen akad idő. Ritka, hogy ennek tudom szentelni a napjaimat.
Lea K. Moess
Címkék: életem, gondolatok, visszatértem
Egyperces novella
2016. szeptember 8., csütörtök @ 15:59 | 0 hozzászólás
A hamu alatt
Anita rémülten rezzent össze az ajtó felől beszűrődő, ismerős hang hallatán. Épp régi, bordó foteljában üldögélt, s naplójába temetkezve próbálta kiírni magából bánatát, amikor apja megjelent a nappaliban. Csontos, borostás arcának sziluettje alig látszott kalapja árnyékában, a lány mégis le tudta olvasni a bosszúságot testtartásából. Rögvest kihúzta magát és észrevétlenül a háta mögé csúsztatta könyvét. Igyekezett nyugodtnak és kiegyensújozottnak tűnni, miközben ujjai görcsösen markolták ruhája selymes anyagát.
- Üdv itthon, Apám! - törte meg végül a már kínosan hosszúra nyúló csendet.
A férfi - semmibe véve a formalitásokat - némán felakasztotta esőverte kabátját, majd sarkára taposva a szoba közepére rúgta fekete lakkcipőit. A lábbelik koppanása a padlón még akkor is visszhangot vert a házban, amikor nyolc éves lányát semmibe véve egy halk morranás kíséretében az emeletre vezető lépcső felé indult.
Anita hálát adott az égnek ezért a ritka közönyért, s mint ahogy a távolodó léptek zaja, a gombóc is tünedezni kezdett kiszáradt torkából. Felkapta füzeteit arról a kerek kis asztalról, amin pár nappal ez előtt még édesanyja írógépe állt, majd halk léptekkel a pince bejáratához sietett. Amilyen csendesen csak tudta, bezárta maga mögött a korhadt ajtót és óvatosan ereszkedni kezdett a létrán. A helyiségben ugyanis - elektromos áram híján - vaksötét volt. Anna ennek ellenére rutinosan haladt egyre lejjebb és lejjebb, míg a barátságtalan hidegtől karján fel nem állt a szőr, s míg lába el nem érte a kikövezetlen talajt. Csak ekkor kockáztatta meg, hogy belesuttogjon a homályba;
- Itt vagy?
Síri csend. Csak a plafonra felszögelt vasláncok szemei koccantak össze a távolban. Anna a csilingelés irányába kapta a fejét és megtette az első bizonytalan lépést egyetlen, igaz barátja felé. Mellette öreg naplója távoli emléknek tűnt csupán. Ráadásul az egyszer betelik, s számomra értéke odavész. - gondolta. - De Ő mindig itt lesz nekem.
Hat nappal később, pontban este hat órakor valaki csengetett. Anna - szokása szerint - épp a pincében tartózkodott, amikor beszűrődött hozzá a titokzatos látogató mély, kimért hangja;
- ...Uram, ebből a házból rendelték a pizzákat. Amíg a kezemben a blokk, maga köteles fizetni az árúért. Kérdezze meg valamelyik családtagját az ügy érdekében!
Pár pillanatnyi néma csend, aztán a fa reccsenése, ahogy valaki becsapja az ajtót.
- Anna! - ordította a férfi oly artikulálatlanul, hogy a lány majd' összepisilte magát ijedtében. Ennek ellenére kihúzta magát, visszanyelte könnyeit és felkészülve a legrosszabbra, mászni kezdett a létrán.
Amint résnyire kinyitotta az őt és háborgó apját elválasztó vékony fát, kővé dermedt. Vérben forgó szemek néztek vissza rá, akár egy ragadozó állat a prédájára. A lány futni akart, de végzete elől tudta, nincs hová. Így hát hagyta, hadd jöjjön, aminek jönnie kell;
Némán tűrte apja kíméletlen ütéseit, miközben észrevétlenül egyre csak hátrált és hátrált... míg remegő ujjai a pince korhadt ajtófélfájára nem találtak. Ekkor aztán váratlanul belecsimpaszkodott apja nyakába, s teljes erejével húzni kezdte lefelé. A férfinak a lendülettől és a kislány hirtelen kitörő haragjától esélye sem volt a menekvésre. Gyermekével együtt zuhant le a mélybe, felesége örökké parázsló hamvaira.
A férfi - semmibe véve a formalitásokat - némán felakasztotta esőverte kabátját, majd sarkára taposva a szoba közepére rúgta fekete lakkcipőit. A lábbelik koppanása a padlón még akkor is visszhangot vert a házban, amikor nyolc éves lányát semmibe véve egy halk morranás kíséretében az emeletre vezető lépcső felé indult.
Anita hálát adott az égnek ezért a ritka közönyért, s mint ahogy a távolodó léptek zaja, a gombóc is tünedezni kezdett kiszáradt torkából. Felkapta füzeteit arról a kerek kis asztalról, amin pár nappal ez előtt még édesanyja írógépe állt, majd halk léptekkel a pince bejáratához sietett. Amilyen csendesen csak tudta, bezárta maga mögött a korhadt ajtót és óvatosan ereszkedni kezdett a létrán. A helyiségben ugyanis - elektromos áram híján - vaksötét volt. Anna ennek ellenére rutinosan haladt egyre lejjebb és lejjebb, míg a barátságtalan hidegtől karján fel nem állt a szőr, s míg lába el nem érte a kikövezetlen talajt. Csak ekkor kockáztatta meg, hogy belesuttogjon a homályba;
- Itt vagy?
Síri csend. Csak a plafonra felszögelt vasláncok szemei koccantak össze a távolban. Anna a csilingelés irányába kapta a fejét és megtette az első bizonytalan lépést egyetlen, igaz barátja felé. Mellette öreg naplója távoli emléknek tűnt csupán. Ráadásul az egyszer betelik, s számomra értéke odavész. - gondolta. - De Ő mindig itt lesz nekem.
Hat nappal később, pontban este hat órakor valaki csengetett. Anna - szokása szerint - épp a pincében tartózkodott, amikor beszűrődött hozzá a titokzatos látogató mély, kimért hangja;
- ...Uram, ebből a házból rendelték a pizzákat. Amíg a kezemben a blokk, maga köteles fizetni az árúért. Kérdezze meg valamelyik családtagját az ügy érdekében!
Pár pillanatnyi néma csend, aztán a fa reccsenése, ahogy valaki becsapja az ajtót.
- Anna! - ordította a férfi oly artikulálatlanul, hogy a lány majd' összepisilte magát ijedtében. Ennek ellenére kihúzta magát, visszanyelte könnyeit és felkészülve a legrosszabbra, mászni kezdett a létrán.
Amint résnyire kinyitotta az őt és háborgó apját elválasztó vékony fát, kővé dermedt. Vérben forgó szemek néztek vissza rá, akár egy ragadozó állat a prédájára. A lány futni akart, de végzete elől tudta, nincs hová. Így hát hagyta, hadd jöjjön, aminek jönnie kell;
Némán tűrte apja kíméletlen ütéseit, miközben észrevétlenül egyre csak hátrált és hátrált... míg remegő ujjai a pince korhadt ajtófélfájára nem találtak. Ekkor aztán váratlanul belecsimpaszkodott apja nyakába, s teljes erejével húzni kezdte lefelé. A férfinak a lendülettől és a kislány hirtelen kitörő haragjától esélye sem volt a menekvésre. Gyermekével együtt zuhant le a mélybe, felesége örökké parázsló hamvaira.
Lea K. Moess
Címkék: gondolatok, Novella
Mukka:Miért? Mert.~
